A régi szép időkből nem maradt már semmi… MSN Messenger

Lájkolj minket!

Na persze félreértés ne essék… se nem tartom magamat öregnek, se nem gondolom, hogy régen minden jobb lett volna. Mégis elért engem is a nosztalgia – na jó, talán gyakrabban, mint kellene. Most azonban nem a – számomra – szuper 90-es évekről fogok írni, nem a VHS-ről, nem a Napfelkeltéről, de nem is a – sok esetben még ma is működő – kézi tetrisz játékról.

nem, nem erről lesz most szó…

Na de akkor miről? Rólam azt kell tudni, hogy egy nagyon jó évjárat vagyok. Gyerekkorom nagy részében még nem voltak elterjedtek a számítógépek, az internetről pedig sokáig hallani sem hallottunk. Ismerem azt a problémát, hogy milyen az, ha a videomagnó betépi a szalagot, és azt is, hogy milyen hangja van egy sérült tű és egy – utána már szintén sérült – bakelit lemez találkozásának, de azt is tudom, hogy milyen volt játékautókkal és dinókkal játszani, papírra rajzolni és audio kazettára felvenni a hangunkat hiperszuper sztereo rádióval. Mégis nagyon korán megváltozott minden, DE FOKOZATOSAN. És ez volt a kulcs… tudtam, hogy milyen képernyő nélkül játszani, és Hupikék Törpikéken felnőni, de még fogékony gyerekkoromban, fokozatosan léptem be a technika világába. Először csak egy pentium II-es pc-m volt – ami persze akkoriban csúcsszuper volt, hiszen lehetett rajta Need For Speed II-t és Moorhuhn-t játszani.

több száz órát játszottunk ezekkel…

Az internetre még ezt követően is éveket kellett várni. Ma már el sem tudnánk képzelni, hogy mit kezdjünk egy pc-vel internet nélkül… még egy mobiltelefonnal sem. De ez önmagában nem baj, viszont én még emlékszem ezekre az időkre is. Persze arra is, hogy mennyire örültem, amikor bekötötték a szüleim az internetet. Na persze ezt ne úgy képzeljük el, mint manapság… 128 kbit volt a sebessége (nem, nem írtam el, KILOBIT), és nem kábelen jött, hanem egy ilyen…. hurkatöltőszerű izén.

Na, de mire is használtuk akkoriban a szupergyors 128 kbites internetünket? Olvastunk híreket a startlapon, gondoztuk a tevénket a teveclub portálon és ilyesmi… De az internet alapja és népszerűsége már ekkor is a kapcsolattartáson alapult. Erre szolgált Facebook hiányában az MSN Messenger. Ma már elképzelni sem lehet, hogy mekkora újdonságnak számított akkoriban az, hogy az ismerőseinkkel vagy akár ismeretlenekkel is (bár arra inkább a chat . hu szolgált) beszélgethettünk, anélkül, hogy telefonáltunk volna. Azonnal megkaptuk egymás üzeneteit, nem kellett a postára várni, a válasz is azonnal érkezett, ha online volt a másik fél is (hozzáteszem, hogy ha nem volt elérhető valaki, akkor nem is küldhettünk neki üzenetet, tehát csak azonnali csevegéseket lehetett folytatni), szóval felfoghatatlanul menő dolog volt. Ma már rengeteg ilyen alkalmazás van, és nem kell gép sem hozzá, ott van a zsebünkben az okostelefonon (fb messenger, viber, whatsapp stb…). De biztos, hogy ugyanarról van szó? Biztos, hogy jobbak lettek ezek az új alkalmazások? Biztos, hogy jobb a telefonról bárhonnan elérhetőnek lenni?

…a kezdetek

A kapcsolattartás, a csoportosulás evolúciós szempontból az előnyünkre vált, így a génjeinkben van kódolva a kényszer. Nem csoda hát, hogy a modern technika és kapitalizmus bizony kihasználja ezt az alapvető ösztönünket is. De nézzük meg, hogy pontosan milyen is volt az MSN messenger, és aki használta, az rögvest eszeveszett nosztalgiát fog érezni, aki pedig nem, nos… valószínűleg elavult, nem túl modern üzenetküldő alkalmazásnak fogja tekinteni, és nem fogja érteni, hogy miért is lehetett az jobb, mint a viber a telefonunkon. Nem is biztos, hogy sokat téved. Vagy mégis?

…és a későbbiekben

Az MSN messenger – amit csak szimplán MSN-nek hívtunk – alapkoncepciója az volt, hogy egy email cím birtokában felvehettünk bárkit a partnereink közé, és ha a másik fél is felvett minket, már indulhatott is a csevegés. Persze ez bonyolultabbnak tűnik, mint ma, hiszen most egy vadidegen is rám írhat facebook messengeren egy csoportból, anélkül, hogy tudnánk egymásról bármit is. Mégis meg volt a hangulata, már csak azért is, mert hiába van most 400 valamennyi ismerősöm a facebookon (azért ilyen kevés, mert csak személyes ismerősöket fogadtam el), alig kommunikálok 4-5 emberrel. MSN-en viszont tényleg csak a szűk ismeretségi körünk volt jelen – néhány kivétellel -, akikkel azért csak-csak kommunikáltunk.

De még hogy! Alapjáraton az is egy tevékenység volt, hogy leültünk a gép elé internetezni. Hiszen nem volt ott a zsebünkben 0-24 órában. Amikor éppen ráértünk, akkor leültünk egy-két órára – néha többre is -, bejelentkeztünk MSN-en, és miközben böngésztük a híreket, portálokat, közben folyamatosan beszélgettünk. De tényleg folyamatosan! Persze ez nyilván az én korosztályomra volt jellemző, de a fiatalok az MSN-en tényleg sokkal többet kommunikáltak, mint akár szóban vagy manapság a facebook messengeren. Mivel ez egy sokkal közelibb élményt adott, mint ma egy üzenet a whatsappon. Általában esténként voltunk fent mindannyian, és akkor csevegtünk, mintha élőben beszélgetnénk. Később voltak játékok is, így még összetettebb kapcsolatot tartottunk fenn. Ha pedig valaki nem reagált egy ideje, akkor küldhettünk neki “rezgő figyelemfelkeltést”, ami baromi idegesítő volt annak, aki éppen elmerült valami másban. 🙂

A “személyes üzenet” a nevünk mellett jelent meg, és kifejezhettük a hangulatunkat, idézhettünk kedvenc zenéinkből, sőt akár egy újabb funkcióval konkrétan automatikusan kiírta, hogy éppen mit hallgatunk a Windows Media Player segítségével, persze kínosan ügyelve arra, hogy valami vállalható, menő zene legyen az (és még véletlenül sem Unknown artist – untitled). De a személyesen üzenetünk mellett még a nevünket is hangulatunkhoz igazítottuk, művészkedtünk vele, míg nem teljesen felismerhetetlen művészi alkotás lett belőle. De mivel csak egy bizonyos számú ismerősünk volt, akikkel tartottuk is a kapcsolatot, mindig tudták, hogy kik vagyunk. Egy sokkal összetartóbb, kommunikatívabb közösség volt, még nem kizárólag virtuális kapcsolatok voltak, hanem a modern technika és a való élet közötti mezsgyén állt. Hiszen azokkal beszéltünk esténként órákat, akikkel nap közben együtt voltunk egy osztályteremben. 🙂

Az MSN-ben volt lehetőség arra is, hogy rejtőzködjünk. Alapjáraton, ha bejelentkeztünk, akkor az összes online lévő ismerősünknél felugrott egy kis értesítés (hanggal), hogy bejelentkeztünk. Ha valamiért titokban szerettünk volna settenkedni, akkor volt lehetőségünk láthatatlanként bejelentkezni, így senki nem tudta, hogy ott vagyunk, csak az, akire ráírtunk. Ha viszont azt szerettük volna, hogy valaki ránk írjon, vagy észrevegyen minket, akkor folyamatosan kijelentkeztünk, majd vissza, hogy a végén az összes ismerősünk idegbajt kapjon.

Mivel több külön ablakban jelentek meg a beszélgetések, így sokszor előfordult, hogy másnak küldtünk egy üzenetet, így itt terjedt el az a szöveg, hogy “bocs, nem ide”. De a szmájlik terén is úttörő volt a Microsoft terméke, hiszen azóta sem sikerült überelni egyik üzenetküldő szolgáltatásnak sem azt az elképesztő mennyiségű hangulatjelet, amit ott használhattunk. (pl. küldhettünk végtelen hosszúságú tehenet vagy autóbuszt, de egy konkrét képregényt is, amiben fejbelövünk egy szmájlit.

De azt se felejtsük el, hogy divat volt animált emotikonokat használni szavak, sőt, igazából betűk helyett is. Így hamar eljutottunk oda, hogy egy örökkévalóságig tartott megfejteni egyetlen mondatot. Az már kevésbé vicces emlék, hogy szinte órákba telt egyetlen zenét átküldeni.

Amikor megjelentek a (géphez usb csatlakozóval csatlakoztatható) webkamerák, akkor már láthattuk is egymást. Eleinte ezekben még nem volt mikrofon, így közben gépelgettünk és kínosan néztük egymást csendben. Aki rendelkezett mikrofonnal is, és valódi videóhívást szeretett volna intézni, az már ekkor is inkább a Skype-t használta, és a sors furcsa fintora, hogy évekkel később a Microsoft felvásárolta ezt az utóbbi alkalmazást, és végül az MSN Messenger ennek következtében tűnt el végleg a süllyesztőben.

Na de, hogy miért is volt sikeres anno az MSN? Nagyon egyszerű a magyarázat… az egyik része, hogy ez akkoriban még csoda számban ment, rendkívül nagy újdonság volt. A másik része, hogy nem igazán volt olyan vetélytársa, ami szélesebb körben elterjedt volna – legalábbis itthon. Ma már nincsenek ilyen “közösségi estek”, mint anno az MSN idejében, hiszen mindig mindenki elérhető. Pont ezért már teljesen kiveszett az összes varázs – és valóság – az efféle üzenetküldő szolgáltatásokból. Pedig a kevesebb néha több.

Lezárásként itt hagyom azt a hangot, ami után még ma is sokan – pavlovi reflexként – nyúlnak az egér után, hogy megnézzék az új üzenetet.

#peace

  • Mészáros István

Képek forrása: twitter, freepik és buzzfeed

Megosztanád?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük