KIC – STIGMA – avagy az elfogadás, tényleg olyan nehéz?!

Lájkolj minket!

Erről a könyvről jó eséllyel még csak nem is hallottál, ami nem véletlen: nem került a könyvesboltok polcaira, nem állt mögötte semmilyen marketingkampány és nem darálták le egy szektagyűlésen sem. Én is teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba vele, ráadásul az ellenkező oldalról. Nem vagyok író, csupán hobbiból néha “papírra” vetek verseket és novellákat, de igencsak ritkán. Azonban amikor rátaláltam a KIC-re, azaz a Közösségi Írók Céhére, akkor egy kezdő írókat megszólító, közösen megírt könyvről szólt a fáma, és ez az első pillanattól kezdve vonzani kezdett. Azonban mivel szorosan a határidő előtt sikerült csak rátalálnom, így végül nem volt időm átgondolni, kidolgozni, bevállalni ezt a projektet. Szerencsére azonban sokan mások megtették ezt, és a végeredmény (vigyázz, spoiler veszély!) finoman szólva is ku..a jó lett!

Na de, hogy mi ez a KIC? Ahogy írtam is, Közösségi Írók Céhe, ami azt tűzte ki célul, hogy összehozza az országban tengődő kezdő írókat – akik többnyire csak a fióknak írtak eddig -, hogy tanuljanak egymástól, fejlődjenek és végül közös erővel, szerkesztőkkel és szakemberekkel kiegészülve hozzanak létre egy saját, közös könyvet. Ennek – első – manifesztálódása a Stigma című könyv, de már több új projekt is fut a háttérben.

De térjünk rá a lényegre: ezt a könyvet hiába kezdő írók írták, egyszerűen zseniálisra sikeredett. A zsenialitáson túl azonban jóval fontosabb, hogy hiánypótló. Olyannyira, hogy ezt rögvest kötelező olvasmánnyá tenném. Ez a könyv ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy különálló – ámbár néhol összekapcsolódó – novellákban dolgozza fel, mutassa be az alábbi problémákat:

  • Mentális-betegségek és személyiségzavarok
  • Introvertáltság
  • LMBTQ
  • Tudatos gyermektelenség
  • Hajléktalanság

A novellák terjedelmileg és szövegileg könnyedebb olvasmányok, lelkileg azonban sokszor megrázóak, így hiába rövidek, néha érdemes egy-egy után félretenni és végiggondolni, megemészteni az olvasottakat. A történetek E/1-es személyben íródtak, mondhatni olyanok, mint egy-egy naplóbejegyzések, így teljes mértékben beleélhetjük magunkat a – többnyire – sanyarú sorsú főszereplők életébe, azokba a szürke, elfuserált mindennapokba, amikről többségünknek fogalmunk sincs. És pont ez a lényeg ebben a könyvben, pont ez a sajátossága: mindennapi, egyszerű történetek ezek, amik napról napra megtörténnek emberek százaival, ezreivel, mégsem veszünk tudomást róluk.

A mentális-betegségek és személyiségzavarok a mai napig tabutémának számítanak. Örök igazság – amit az élet talán mégis megcáfol majd -, hogy az aki nem él át ilyesmit, aki nem tapasztalja a saját bőrén akár enyhébb, akár súlyosabb formájában, az többnyire képtelen megérteni, képtelen felfogni mindazt, hogy milyen lehet így élni, milyen lehet így érezni, hogy milyen lehet így látni a dolgokat. –“szedd már össze magad!”, -“csak lusta vagy, az a Te bajod”, -“ne hozz már ránk szégyent, ne legyél hülye!” – és még sokáig sorolhatnám azokat a mondatokat, amiket az ilyen betegségben szenvedők nap mint nap hallanak, akár a saját családjuktól. És ha valami, akkor ez pont nem segít: a megvetés, a lenézés, az elbagatellizálás. Miért van az, hogy egy rákos beteget megértünk, sajnálunk és még segíteni is próbálunk neki – ami természetesen nagyon is legitim magatartás -, de egy otthon, egész nap a sötét szobában fekvő depressziós embert, vagy egy a metrón pánikrohamot kapó és reszkető beteget nem veszünk komolyan? Sőt, úgy gondoljuk, hogy ő tehet róla, hiszen miért viselkedik így? Miért “hisztizik”? Miért nem csinálja szépen a dolgát, ahogy minden “normális” ember? A rákot a sejt osztódásakor bekövetkező reprodukciós hiba okozza. A depressziót az agy biokémiájának felborulása. Mi a különbség?

A második téma az introvertáltság: először nem is értettem, hogy ez miért is került bele a könyvbe. Nem értettem, hiszen ez egy egyszerű tulajdonság. Vannak extrovertált és vannak introvertált emberek. És mivel semmi sem fekete vagy fehér, ezért inkább ezt is egy “hangerő szabályozó” sávként kell elképzelni, valaki jobban ez, valaki jobban az. Azért sem értettem, mert valójában én is az vagyok. Gyerekként pláne az voltam. Elmentem iskolába, valahogy megpróbáltam túlélni, hazamentem, becsuktam az ajtót és tökéletesen elvoltam magamban. Kisgyerekként játszottam a kisautókkal és a dinóimmal, később magába szippantott a számítástechnika: játszottam, msn-eztem, majd programozni kezdtem, végül gépeket szereltem és olvasni is elkezdtem. Hogy ez nem lenne normális viselkedés? Soha sem fordult meg a fejemben, ahogy máig sem, és ha az én gyerekem így viselkedne sem lenne bennem semmilyen félsz. Ez egy tulajdonság, ráadásul – szerintem – nem is hátrányos. Nyilván nem vagyok a véglet, mivel társaságban is jól érzem magam – egy bizonyos szintig -, szeretem a jó kis pókerpartikat is, de mindig kell hogy legyen idő arra, hogy csak egymagamban legyek. Szerintem ez teljesen természetes dolog, és nagyon sokat segített ez a tulajdonság például az utóbbi másfél évben, mivel egyáltalán nem rázott meg, hogy nagyjából a négy fal között tengődünk. Örülök, hogy van munkám, hogy van fedél a fejem felett és, hogy van egy párom – és természetesen macskánk. Van egy csomó könyvem, és itt van a blog és podcast is, ráadásul esténként egy csomó film vagy sorozat közül válogathatunk a streaming szolgáltatók kínálataiban. Egyedül a kirándulásokat, utazásokat hiányolom nagyon, de majd bepótoljuk, amikor belehet. Azért ennél nagyobb gondunk ne legyen… de mint kiderült, sokaknak ez egyszerűen elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen nekik, hogy az ember képes legyen csendben maradni, nem feleslegesen csacsogni, és mondjuk tökéletes időtöltésnek tartani egy-egy könyv elolvasását, egy bakelit-lemez felrakását – igen, a 21. században, mert egyszerűen hangulata van -, vagy csak elkertészkedni a konyhában chilik és fűszernövények között. Ennyi erővel én is mondhatnám, hogy nem értem meg, hogy hogyan képesek emberek órákat beszélgetni a körmösről, fodrászatról, celebekről és még sorolhatnám…. mondhatnám, hogy nem értem meg, hogy miért jó minden egyes pénteken egy – számomra zenének nem nevezhető valamire – táncolni egy szórakozóhelyen és hullarészegen hazatántorogni, de nem teszem. Mindenki csinálja azt, ami jól esik neki. Nem vagyunk egyformák, és szerintem ez így is van rendjén.

A harmadik téma talán a legmegosztóbb itthon. Nem véletlen, hogy erről már blogbejegyzést és podcast adást is készítettünk. Az LMBTQ emberek helyzete egyszerűen elkeserítő még a mai napig, pedig már sokat sikerült fejlődni, de mostanság talán az érződik, hogy hazánk inkább visszafelé halad. De kezdjük az elején… ez ismét egy tulajdonság. Nem mi választjuk meg, hogy mennyire legyünk magasak, hogy mennyire legyen mély a hangunk, és azt sem, hogy milyen erős szőrzettel rendelkezzünk. És – akárki akármit mond -, én nem emlékszem arra sem, hogy választanom kellett volna, hogy most hetero leszek. Nem az én döntésem volt, és nem is attól lettem az, mert azt láttam az újságokban, tv-ben vagy bárhol máshol. Ha az ilyen “propagandával” befolyásolni lehetne a szexualitást, akkor nem lennének LMBTQ emberek, hiszen már réges-régen mindenhol meztelen nőkkel igyekeznek eladni mindent. A heterotól eltérő szexuális beállítottságú emberek azonban mindig is voltak… sőt! Akármennyire is hihetetlen, a természetben is sokféle fajnál előfordul. Az ember soha nem fog meleggé vagy biszexuálissá válni, ahogy heterová sem válunk. Hanem születünk. Ahogy színes bőrűvé sem válunk csak úgy, hanem születünk. És azért diszkriminálni valakit, mert valamilyennek SZÜLETETT, az egy rendkívül primitív tulajdonság. A könyv jól bemutatja azt, hogy mennyire egyformák az érzéseink, hogy pontosan ugyanaz történik bennük is, hogy pontosan ugyanúgy éreznek, és pontosan ugyanúgy emberek. Csupán valamiért a társadalom kirekeszti őket. Ellehetetleníti őket. Bántalmazza őket. Csak azért, mert más genetikai kóddal születtek. Nem igazán értem, hogy miért gondolja bárki azt, hogy a saját faja, hogy a saját tulajdonságai azok felsőbbrendűek lennének bárki másénál. Mindannyian egy faj vagyunk, és ugyanabból a fajból alakultunk ki. Végeredményképpen – még ha távoliak is -, de mi mindannyian rokonok vagyunk. Egyébként vicces – nem, nem az, de sírjak, vagy nevessek -, hogy azok prédikálnak “melegpropagandáról”, akik a gyűlöletpropagandát éltetik. Jár a taps!

Na és akkor elérkeztünk a negyedik témához, ami megint csak megütött, hogy ez tényleg probléma? A tudatos gyermektelenség. Apropó, igen, jelen, itt is mondhatom, hogy bizony rólunk is szól ez a könyv. Na de, kezdjük ismét az elején… az evolúció valóban arra törekszik, hogy elősegítse a fajok reprodukciós képességét, magyarán szólva, hogy szaporodjunk, mint a nyulak. Nos, ez nem mindig jön össze, lásd szegény pandákat és kakapókat, de úgy gondolom, hogy az embernél ez már nagyon jól működik, elvégre 1950-ben (71 évvel ezelőtt!) alig voltunk többen a Föld nevű bolygón, mint 2 milliárdan. Mára ez a szám 7 és fél milliárd. Evolúciós szempontból rendkívül sikeresnek tűnünk jelenleg, de feltételezhetően amilyen gyorsan fejlődünk, olyan gyorsan fogunk feledésbe merülni, ráadásul saját magunknak köszönhetően. Szóval igen, mondhatjuk, hogy a tudatos gyermektelenség szembemegy az evolúcióval, de ez mégsem ilyen egyszerű. Abba pedig most nem szeretnék bele menni, hogy kinek milyen oka lehet arra, hogy nem kíván gyereket szülni/nevelni, a könyv például megteszi helyettem. (Habár egyértelműen rossz irányba halad az emberiség, és a közeljövőben egyértelműen nagy problémák lesznek, szóval miért akarnám kitenni ennek a saját gyerekemet? Na mindegy…) Amire itt kiszeretnék térni az az, hogy mégis miért probléma az valakinek, hogy más nem akar gyereket? Semmilyen ráhatása nincs az életedre, de még a gyerekedére és unokádéra sem lesz. És persze, lehet azt is mondani, hogy “más meg összetenné a két kezét, ha lehetne, de sajnos nem adatik meg”. Persze, nagyon sajnálatos, ahogy az is, hogy Afrikában éheznek, mégsem fog segíteni egyikőjükön sem az, ha szülök – na jó, inkább a párom – egy gyereket és mindig megeszem az ételt, még akkor is, ha már nem fér belém és rosszul leszek tőle… Ezen döntések között nincs egyáltalán ok és okozati összefüggés, tehát leegyszerűsítve semmi értelmük nincs, hatalmas bullshit az egész. A gyerekvállalás nem kötelesség, az emberiség így is szaporodik rendesen, és biztos vagyok benne, hogy a gyermeknek sem tesz jót, ha csak azért szülik meg, mert ez a társadalmi elvárás. Egy gyereket tiszta szívből kell akarni és szeretni, és szerintem nem az az önzőség, hogy valaki nem kíván gyereket nevelni, hanem az, ha valaki csak azért szül, mert “ez az elvárás”. Mert ha azért születik meg egy gyermek, mert “jaj, mit szólnak, ha nem szülnék”, akkor az a gyerek nem lesz tiszta szívből szeretve, az a gyerek lehet, hogy olyan – akár mentális – betegséget örököl, amit nem szerettek volna átadni neki, lehet, hogy gazdaságilag romba dönti a családot, így tönkretéve a gyermek és szülei életét egyaránt… és miért? Mert “jaj, hát mit gondolnának, ha nem lenne no…”, persze… logikus. 🙂 Szerintem döntse el mindenki maga, hogy mit szeretne, és szarjon mások véleményére. Ez az egészséges életmód első pontja.

Végül – de végképp nem utolsósorban – eljutottunk a hajléktalanság kérdéséhez. Erről eszembe jut egy fiatal kori történetem is: Valamilyen oknál fogva betértem egy templomba, ami üres volt. Elidőztem egy keveset, majd bejött egy – ránézésre is jómódú, előkelő – hölgy, aki bedobott pár száz forintot a perselybe, elvett egy mécsest és meggyújtotta, majd imádkozni kezdett. Ekkor betért egy hajléktalan nő is, aki odament hozzá és kért egy kis aprót, mert nem evett semmit két napja. A jómódú – nyilván keresztényi életet élő – hölgy lenézően rásandított, megvetően ráfintorgott, majd kihúzta magát, hátat fordított neki és kisétált.
A következtetéseket mindenki vonja le magának, én is megtettem, még ott helyben. Azonban megint csak kezdjük az elején, mert…. mert valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki. Most őszintén, mondd, ki akar direkt hajléktalan lenni? Ki az, aki önszántából fázik, ázik, éhezik az utcán? Tényleg komolyan gondolja valaki, hogy ők ezt választották, mert lusták dolgozni? Az utcán az életben maradás is hatalmas munka baszki! Akik az ilyen helyzetbe szorult embereket lenézik és lustának titulálják, valószínűleg a második napon haldokolnának kint. Senki nem választja ezt direkt, és nem, senki azért hajléktalan, mert lusta. Bárkiből lehet hajléktalan. Lehet saját hibából, rossz döntések sorozataként, és lehet a véletlenek áldozata révén is. És tényleg, most őszintén, Te nem hoztál már rossz döntést? Nem hitelből van a telefon? A hűtő? A ház? A kocsi? Babaváró kölcsön, hmm? Van félretett pénzed egy hosszabb válság idejére? Bárki hozhat rossz döntéseket, bárki elkövethet hibákat, és bárkinek lehetnek rosszabb napjai, hetei vagy akár évei. Elveszítheti a munkáját, a családját, a mindenét. Ezekbe az emberekbe belerúgni a legocsmányabb, legundorítóbb féreg dolog. Nincs mentség rá. Legyél hálás azért, amid van! De soha ne vedd természetesnek! A könyv nagyon jól szemlélteti, hogy mik vezethetnek ehhez a reménytelen helyzethez. Ahogy azt is, hogy mennyire undorítóan tud viselkedni az a túl hájpolt, fehérekből álló, nyugati keresztény kultúra. Ahol semmi sem számít, csak a kapitalista tőke, ami alá mindent és mindenkit alárendelünk.

Szóval igen: vannak ezek a kezdő írók, akik összehoztak egy olyan könyvet, amilyen – jelenleg – nincs még egy. Ami nem térít, ami nem érvel, ami nem utasít. Csupán bemutat. Bemutatja azon emberek mindennapi küzdelmeit, akiket mi mindannyian lenézünk, kirekesztünk, sőt, akár bántalmazunk, csak azért, mert olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, AMIRŐL NEM IS TEHETNEK. Amondó vagyok, hogy mindenki olvassa el, és mindenki gondolja át jó alaposan a leírtakat. Nézzünk magunkba egy kicsit, mert biztos vagyok benne, hogy senki sem tökéletes. És nem is kell annak lennie. (Csak akkor mástól se várjuk el!)

-Mészáros István

Megosztanád?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük